Manchester Orchestra- Simple Math
![](http://theaudioperv.com/wp-content/uploads/2011/02/manchesterorchestraalbumcover.jpg)
A fent leírt eset forog fent a Manchester Orchestra elnevezésű
zenekarral is. Elsőnek meghallgatott számuk a Virgin volt, mely teljesen magával ragadott, egyszerre volt
dallamos és kellemesen progresszív, és még az sem okozott csalódást, mikor
utánanéztem a szövegének (a videoklipet pedig csak ajánlani tudom mindenkinek,
egyszerűen zseniális). Lelkesedésemben,
hogy végre felfedeztem valamit, ami felemelkedik a Porcupine Tree magasságaiba, ám hatalmasat csalódtam. Az
album, amelyben az imént említett remekmű szerepel, egyszerűen középszerű. De
lássuk csak számról számra.
Előbb a borítóról néhány szó. Az
albumfedő szakított a zenekar korábbi coverjeivel, egy nonfiguratív, szinte
hipster motívum dominálja a képet. Felül a banda, alul pedig az album címe
olvasható alig látható betűkkel. És most tényleg a zene.
Az első szám a Deer egy kellemes bizsergéssel indít.
Itt még reménykedik az ember. Aztán bekúszik egy torzított, több szólamú
férfivokál, ami rögtön szirupossá teszi az egészet. A gitárral semmi gond, de
az énekes hangja ebben a számban pontosan megfelel a mostani alternatív
divatnak: magas, elég „szellős”, illetve nem túl domináns,szinte lebeg a szám
többi része fölött. Később ismét becsatlakozik a férfikórus. A lassú szám
maximum relaxációra lenne alkalmas, de egy könnyen felejthető, szürke kis
darab.
A Mighty már sokkal ígéretesebben indul. Tökéletesen összemosódik az
előző dallam végével a kezdete, és mégis egy teljesen új világot tár fel
előttünk. A gitár bedurvul, és a később a Virginben is fellehető technikával
egy lassú ámde annál ütősebb riffet játszik. Az ének is kicsit komolyabban veszi
magát (már amikor), így ennek a számnak kifejezetten vannak élvezhető részei,
egy problémája van csak talán: a dallama se nem fülbemászó, de nem is annyira
összetett, hogy felkeltse az érdeklődést. Talán ismét a szürke kifejezés illik
ide is.
A Penascola ismét a pop könnyed vizeire evez. Vidám napok hangulatát
idézi meg, az ének teljesen tiniénekesi szintre süllyed. Középszerű, de cserébe
harmadik hallgatás után már egyre idegesítővé váló szám, amelyben váratlanul
egy Dropkick Murphysre hajazó
férfikórus robban be, ír kocsmahangulatot idézve. Összeszedetlen, logikátlan.
És az a legszomorúbb, hogy ennél
többet az April Foolról sem nagyon
lehet elmondani. Az ének alatt csak a dobok szólnak, kis csillámdobocskák, de
mikor végre elhallgat, lehet érezni, hogy van potenciál ám ebben a zenekarban.
Mikor egy kicsit „tiniénekes” is összekapja magát, kifejezetten élvezhető szám,
közepesen idegesítő versével és a közepes és a magas szintű között ingázó
refrénnel.
A Pale Black Eye megidézi a Blitzen
Trappen gyengébb számai által is prezentált hangulatot, egyszóval kicsit
alter, kicsit blues, kicsit westernes, kicsit hegedű de igazából semmi sem
igazán.
És VÉGRE! Ha valamiért érdemes
meghallgatni ezt a lemezt, akkor ez a szám az. A Virgin egyértelműen elviszi a hátán az albumot, még akkor
is, ha hangulatában és egyébként is olyan messze esik a többi számtól, mint
Justin Biebertől Beethoven. A sötét
hangulatról már a szám legelején gondoskodik a gyerekkórus illetve a
basszusgitár, és ez a hangulat végig fennmarad. Mikor elérkezünk a refrén
instrumentális részéhez, gyakran kapja magát azon az ember, hogy rázza a fejét
ritmusra. A szövegnek érdemes utánanézni, de mindenképpen megragadó dallam, a
hangszerelést itt zseniálisan találták el, és még az elmaradhatatlan férfikórus
sem rondít bele az összképbe, sőt, még inkább érzékelteti a sötét negatív
utópia-hangulatot. Megemlítendő, hogy itt olyan hangszert is behoznak, amit
eddig nem: a fúvós hangszerek remekül stimmelnek az egészbe. Ajánlott a videó
megnézése is. Erősen ajánlott. Kötelező!
A katarzis után ismét leül a
lemez. A címadó Simple Math egy
nyugodt, relaxálós szám, az eddiginél kicsit fülbemászóbb, de összességében
mégis felejthető dallammal. Itt a refrén megkapó, érzelemmel teli, de sajnos
még így sem tudja megütni az előtte lévő mestermű színvonalát, de hatásosan fogja
vissza az érzelmeket, nyugtatja le az embert.
A Leave It Alone teljesen hasonló az eddig hallott számokhoz. Mintha az
egész egy maszlagtenger lenne, melyből csupán néhány szilárd terület menekíti
ki a hallgatót. És ez sajnos az Apprehensionra
és a Leaky Breaksre is elmondható.
Nyugodt, csúcspontokat nélkülőző, tipikus alternatív zenék, amikből manapság
tizenkettő egy tucat. A lemez végén nem kapunk semmiféle lezárást, a férfikórus
egyszerűen elhuhog a semmibe, mi pedig ott maradunk a Virgin emlékével.
Összességében pont az történt,
amit a bevezetőben felvázoltam. Nagy elvárások és ebből vajmi kevés lett
beváltva. De érdemes meghallgatni, főleg azoknak, akik egyéként is vonzódnak a
most mainstream „alternatív” zenéhez, az album tökéletesen ki fogja elégíteni
őket. De aki igazán igényes zenét akar hallgatni, annak a Virgint tudom csak
ajánlani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése