Jóembert keresünk,

avagy a nők, a munkásosztály és a nézők terrorizálásáról

Eszenyi Enikő lassan betölti ötvenharmadik életévét. Nem kötekedésképp, ez tény. Rengeteg remek alakítást láttunk már, de az még a legnagyobbaktól is kihívás, hogy ötven éves koruk után hitelesen el tudjanak játszani egy húsz éves karaktert. És Eszenyi Enikőnek nincs baj az önbizalmával, magát a legjobbnak sorolván megpróbálkozott ezzel, több –kevesebb a lehető legkisebb sikerrel.

De ne vágjunk a közepébe. Fura módon Eszenyi kiengedte a kezéből a rendezést és csak a főszerepet tartotta meg magának. A vígszínházban szinte diktátorként irányító vénlány nő azonban újrafordíttatta a művet, illetve hogy könnyebben manipulálhassa a jelentését, a cím egyik felét is elsikkasztotta. A főszerepet, mint már említettem, természetesen ő maga kapta, nehogy valaki új is betörjön a magyar színházi életbe, kirobbantva onnan a kényelmesen elhelyezkedő belső kört.

Sok helyen olvastam, hogy Eszenyi nagyszerűen játszott, sőt még furcsább, hitelesen! Meglátásom szerint pont ezzel volt a probléma. A színésznő egyféle hangnemben tud beszélni, illetve mióta csak játszik, nem volt képes levetkőzni azt az affektáló hangnemet és a hozzá társuló tájszólást, amely egy szecsuáni nőnél egész érdekes (a darabhoz nem kapcsolódóan, de mikor királynőt játszott, akkor is úgy beszélt, mint egy vándorcigány). A darabból kiderül az is, hogy a rendező illetve a színésznő mit gondol a keleti kultúráról: a fehérre festett arc vagy a főszereplő ráncait hivatott eltakarni, vagy a régi színházakra való utalás, de a legvalószínűbb az, hogy a hatalmas „keletiséget” kívánja kihangsúlyozni. Hogy ezt a hatást erősítse,  a vén színházigazgató nő folyamatosan totyogott. Ám a sztereotípiák tobzódása mégis az esküvői jelenetnél jött el: a gagyi elektronikus zenére forgolódó, rizspálinkát ivó, két évszázaddal előtti túldíszített keleti ruhákban, fehér arccal ugrabugráló „színészek ” látványa biztos kinyitotta volna a bicskát a zsebemben, ha kicsivel több piros pötty van a fenekemen[1].  Amikor férfiként tűnt fel a színen, mozgása még eltúlzottabb és teátrálisabb lett, beszéde teljesen kifordult önmagából, és egy idő után már végérvényesen elkönyveltem egy tájszólásban üvöltöző, idegrángásban szenvedő Quasimodónak.

A többi szereplő mind férfi volt- beleértve azokat is, akik női karaktereket játszottak. Ahogy olvastam, ez is a kifordult világképet mutatta. Igen, valóban kifordult az a világ, ahol férfiak miniszoknyában affektálva, magas hangon sivítoznak.  És itt fejtem ki az alcímet, amely talán magyarázatra szorul.

A darabban –nem tudom, hogy az eredeti szövegben is, vagy csak ebben – nyüzsögtek a nők kizsákmányolására és elnyomására utaló részletek. A nők, akik bezzeg mindig jók akarnak lenni, az érzelmeiket követik, de a galád férfiak, és így tovább , vég nélkül. Ha lehetőségem lenne, szívesen elbeszélgetnék ezzel a rendező úrral, mert ennek a problémának a kihangsúlyozásával kicsit elkésett. A mai világ emancipált női éppen hogy problémát jelent sok szempontból, és nem a nők elnyomása okoz problémát. A tendenciákat beleértve a következő lépés már a Védett férfiakban előrevetített kép lesz, tehát nem feltétlenül jó az üzenet időzítése. A darab másik kifejezetten antipatikus üzenete a kapitalistákat ostorozó, a munkásosztály egységét és erejét hirdető, szinte kommunista „magasságokba” emelkedő marxista propaganda. A jó ember, Eszenyi a galád kapitalisták miatt kerül bajba, bezzeg a gyári munkások milyen jó emberek! Még a gaz, mellcentrikus és hímsoviniszta szerelméből is jó embert faragott! Így tovább munkások, egyesüljünk a vörös csillag alatt!

És a hangszerelés? Nem a hangszereléssel volt a probléma. Hanem hogy a rendezőasszonynak semmi érzéke az énekléshez, de mivel Ő magát vélhetőleg tökéletes összeművész angyalnak[2] látja, ezért mégiscsak dalra fakadt. És nem is egyszer. A ki nem énekelt hangoknak jobban örültem,mint a kiénekelteknek, és ez jelzi a nóta minőségét. Mert voltak részek, mikor a dalok már nem dalok voltak, hanem inkább nóta, kurjongatás, sivítozás, őrjöngés.

Hogy volt-e mélypontja a darabnak? Igen, a harmadik perctől a százötvenedikig folyamatosan tartott a mélypont. A díszlet nem töltötte ki teljesen a teret, a lehetőségekhez mérten szinte semennyire sem használták ki a forgószínpadot. És hogy mit kívánok annak, aki véletlenül megnézte ezt a darabot? Felejtést, és minél hamarabb valami olyan színművet, amihez semmi köze a mélyen tisztelt, de már túl sokszor a pokolba kívánt Eszenyi Enikőnek.

---

[1] Utalás Matolcsy György internetes popkultúrában népszerű megszólalására, mely szerint a keletről jött népeknek, így a magyaroknak is piros pöttyök vannak a fenekén, ezek mennyisége pedig keletre haladva egyre nő.

[2] Utalás Menyhárt Tamás (Menyus) videójára, ahol önmagát mint összművész angyalt (a művészet minden ágában nagy talentummal rendelkező művészként) jeleníti meg.