Django Unchained- Original Motion Picture Soundtrack

Minek kell megfelelnie egy filmzenének? Milyen a jó filmzene? Az a jobb, ami önmagában is megállja a helyét, vagy az, amelyik csak aláfestésként van jelen a képsorok alatt, így nem vonja el a néző figyelmét a filmkockákról? Esetleg nem csak zene lehet a soundtrack része?

Szerintem egy igazán jó filmzene egyszerre támogatja meg a képet emociális üzenetének közvetítésében, illetve a filmtől elvonatoztatva is képes benyomást tenni az emberre, akár úgy is, hogy nem látta a filmet. Eddigi tapasztataim alapján igen kevés filmzene képes erre, de ami igen, az feltétlenül megmarad az emberekben.

A Django Unchained filmzenéje is ilyen. A zenét már a film megjelenése előtt is le lehetett tölteni meg lehetett hallgatni, így a nagy várakozásra tekintettel én is megtettem. És a zene többé-kevésbé teljesen megfelelt összes elvárásomnak. Miután magát a művet is láttam, még közelebb került a szívemhez, mert már sokkal jobban tudom értékelni azokat a trackeket is, amikor nincs zene.

Mert vannak ilyenek, dögivel. A „Winged”, az „In That Case Django, After You…”, a „Five-Thousand-Dollar Nigga’s And Gummy-Mouth Bitches”, a „Sneaky Shultz And The Demise Of Sharp”, a „Hildi’s Hot Box”, a „Stephen The Poker Player” és a „Six Shots Two Guns” mind ilyenek. Ezek a filmből vett idézeteket tartalmaznak, amik amúgy egész egyszerűen kurvára viccesek. A legtöbben ezekben a részletekben olyan akcentussal beszélnek, amit megkönnyezik az egyszeri angoltanuló, szinte érezni rajtuk a napsütés és a gyapotszedés zamatát. Zseniális. Ezek a trackek logikusan vannak elszórva az albumban, átlag három szám után következik egy poén. Ez azért érdekes, mert…

az albumon általában három számonként követik egymást az instrumentális és a szöveggel is rendelkező számok! Nem pontosan, de körülbelül szabályos időközönként hallunk beszédet, csak zenét és zenét és szöveget egyszerre. És most a zenék:

A „Django” nem hagy sok kétséget afelől, hogy kiről is szól ez a film. A szöveg magáról a fim főszereplőjéről szól, ennek megfelelően a refrénben annyiszor éneklik, hogy az ember akarva-akaratlanul is megjegyzi, és még a vetítőteremből kimenet is ez a dallam és szöveg megy a fejében. A szám maga szép gitárszóval indul, majd a kórussal is megtámogatott éneklés végig emlékezetes és színvonalas marad. Kellemes western nóta.

Ennio Morricone egy zseni. Lehet tagadni, lehet nem szeretni, de az biztos, hogy a westernfilmek történelmének legemlékezetesebb zenei pillanatai hozzá kapcsolódnak. A következő számot, a „The Braying Mule” – t is ő szerezte. Itt is gitár indít, amibe többféle hangszer kapcsolódik be. Valamiféle kis síp, apróbb dobok, egyéb ütős zajkeltő szerkezetek. Ez egy instrumentális track, aminek „refrénje” az elején is elindított motívum, melyet különbözőképpen  a gitártól különböző egyéb hangszerek. Majd ismét egy szöveges rész, majd a…

„Le Chiamavano King (His Name Is King)”. Egy tökéletes, a filmhez nagyszerűen passzoló szám, amely, mint az összes többi könnyen dúdolható, énekelhető. Az énekesnő nagyszerűen ragadja meg a prérik hangulatát, ehhez tökéletesen asszisztálnak a háttérénekesek és a zenekar is.

Ám a következő szám nevezhető talán leginkább az egyik csúcspontjának az albumnak . A „Freedom” tipikusan az a pozitív értelemben vett popszám, amit az ember nyugodtan énekelget akár a fürdőkádban is. A ritmusára már az első pillanattól fogva elkezdjük rázni a fejünket, mindez a film képsoraival megtámogatva még hatásosabb.  A kötelező poénbetét után nézzük a következő instrumentális számot, a…

„La Corsa (2nd Version)”-t. A szám egy nyugtalanító vonósfelvezetéssel indít, amely szinte mintha egy horrorból szökött volna át a Vadnyugatra. Később egy akár klasszikusnak nevezhetgő, lefelé tartó dallamsor után következik a szintén már-már klisének számító, párbajokhoz társított trombitazene. A méltóságteljes, feszültségekkel teli, hősies aláfestést azonban megint egy kis disszonancia és hegedűnyekergés szakít meg, de aztán folytatódik, hogy aztán egy vicces filmjelenetbe torkolljon.

Az „I’ve Got A Name” egy nagyszerű, beatleses szám, mely kicsit szerelmes, kicsit önkeresgélő, de még így is, bár kicsit kilóg a többiek közül, de passzol az alapkoncepcióba. A szöveg ismét a film mondanivalóját támogatja, ahogy eddig is tapasztalhattuk, és nagyszerűen ragadja vissza az embert az album zenéi közé a szövegből.

Az „I Giorni Dell’Ira (Days Of Anger)” felépítése hasonló a „The Braying Mule”-hoz, de itt egy kicsit gyorsabb, pergősebbre vette a figurát a zeneszerző. Itt sincs szöveg, de a különböző hangszerek nagyszerűen kárpótolnak minket, így itt sem kell unatkoznunk.

A „100 Black Coffins” talán az, ami a legnagyobb ellenérzéseket váltotta ki a film zenéjével kapcsolatban. Sokak számára túl sok volt a rabszolgákról szóló filmben kortárs fekete rappet hallgatni, de véleményem szerint nem volt teljesen összeférhetetlen a filmmel. Külön számként kezelve viszont nem hiszem, hogy megüti azt a szintet, amin egy rap élvezhető lenne. Az alapja olyan, mintha az egyik „Epic Rap Battles Of History” részből vágták volna ki, és ez az alap a három perc folyamán egyszer sem változik, így ezt a számot könnyűszívvel tekerem tovább.

A „Nicaragua” című muzsika ismét egy szöveg nélküli mű, mely az eddigi instrumentális számok logikáját követi. Alap, egyéb hangszerek játszanak, alap, egyéb hangszerek játszanak. Ez sem feltétlenül az, ami megmarad az emberben első hallásra, de minél többször merül el benne a műélvező, annál inkább a szívéhez nő. Csak azok számára ajánlom, akik képesek egy-egy számban élvezettel hallgatni az újonnan felfedezett dallamokat, amik eddig rejtve voltak előle.

A következő vicces, fekete akcentusban elmondott filmrészlet után ismét egy Morricone mű következik. A „Sister Sara’s Theme” egy lassú, kellemes, halk track, ami segíti az elalvást elmélyedést. Ezt a vonalat viszi tovább az „Ancora Qui”, de ebben egy női hang is énekel valami ismeretlen nyelven (spanyol? portugál?). Összességében kellemes, de ez a két szám az, ami legkevésbé illik a film stílusába, az eddigi pörgős számok után talán úgy érezheti a hallgató, mintha leült volna az album.

Ezen segít az „Unchained (The Payback/Untouchable)”, ami szintén egy rap, de sokkal dalszerűbb, énekelhetőbb. A trailerből már ismert zene az emberek nyolcvan százalékában megragad elsőre, a maradék húszban pedig második hallásra, így mondhatjuk, hogy ez az album igazi „sikerszáma”, az, ami még a rádióba is belekerülhet, hogy mindenki hallgassa. Könnyen emészthető, fülbemászó, ritmusos, zseniális.

A „Who Did That To You” is az számok legigényesebbjei közé tartozik, követi a többiek színvonalát. Énekelhető, fejrázós, kellemes női kórussal a háttérben, érces férfi szólistával. Mint a klasszikus westernben!

A „Too Old To Die Young Now” nekem egy kicsit John Fruiscantét juttatja eszembe, ami olyan elismerés, hogy ennél többet nem is nagyon kell mondani erről a számról. Talán azt, hogy a lábdob olyan zseniálisan dübörög végig, hogy még Jack White is megirigyelné.

Az utolsó előtti szöveges szám után ismét egy Morricone zene következik. Az „Un Momento”

egy nagyszerű lezáró szám (lenne), szinte a Jó, a rossz és a csúf hangulatát idézi fel. A háttérben néha felzördülő sarkantyúk hatására az ember nehezen állja meg, hogy ne vágyakozzon a Vadnyugatra. Hősies és felemelő. A női kórust ismét, szokásához híven nagyszerűen használja fel Morricone, szinte sír az ember, mikor vége szakad. Pedig van itt még valami!

A „Titoli(Trinity)” gyermekkorom legszebb emlékeit idézi. Az ördög jobb és bal kezének főcímdala szinte minden emberben élt, aki Bud Spencer és Terence Hill rajongójának vallja magát, és így élénken kötődik a western műfajához. Az, hogy ezzel zárja le az albumot, egyszerre tiszteleg az olasz western előtt és mutatja meg, hogy még mindig aktuális, és lehet jó filmet csinálni egy olyan régi filmkliséből mint a Vadnyugat, a bosszú, a pisztolypárbajok és a szerelem.

Manchester Orchestra- Simple Math

Miért van az, hogyha megismerünk egy zenekart, a későbbiekben megismert számok már nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket? Sokat gondolkoztam már ezen a problémán, és úgy gondolom, sikerült rájönnöm az alapvető problémára.

Mikor az ember megismer egy új zenekart, és első számuk tetszik neki, hasonlót vár el az elsőként letöltött albumtól avagy diszkográfiától. Viszont az internetes zenehallgatói kultusz borzalma, hogy az ember nagyon könnyedén lemond egy-egy zenekarról. Miután az albumból meghallgatott első három szám nem váltja be a reményeinket, hajlamosak vagyunk törölni az egészet, és az elsőként megismert számon kívül az összes többit ignorálni. Régen ha valakinek sikerült megkaparintania egy lemezt, rongyosra hallgatta. És hogy helyes- e ez a könnyű lemondás? Van, amikor igen.

A fent leírt eset forog fent a Manchester Orchestra elnevezésű zenekarral is. Elsőnek meghallgatott számuk a Virgin volt, mely teljesen magával ragadott, egyszerre volt dallamos és kellemesen progresszív, és még az sem okozott csalódást, mikor utánanéztem a szövegének (a videoklipet pedig csak ajánlani tudom mindenkinek, egyszerűen zseniális).  Lelkesedésemben, hogy végre felfedeztem valamit, ami felemelkedik a Porcupine Tree magasságaiba, ám hatalmasat csalódtam. Az album, amelyben az imént említett remekmű szerepel, egyszerűen középszerű. De lássuk csak számról számra.

Előbb a borítóról néhány szó. Az albumfedő szakított a zenekar korábbi coverjeivel, egy nonfiguratív, szinte hipster motívum dominálja a képet. Felül a banda, alul pedig az album címe olvasható alig látható betűkkel. És most tényleg a zene.

Az első szám a Deer egy kellemes bizsergéssel indít. Itt még reménykedik az ember. Aztán bekúszik egy torzított, több szólamú férfivokál, ami rögtön szirupossá teszi az egészet. A gitárral semmi gond, de az énekes hangja ebben a számban pontosan megfelel a mostani alternatív divatnak: magas, elég „szellős”, illetve nem túl domináns,szinte lebeg a szám többi része fölött. Később ismét becsatlakozik a férfikórus. A lassú szám maximum relaxációra lenne alkalmas, de egy könnyen felejthető, szürke kis darab.

A Mighty már sokkal ígéretesebben indul. Tökéletesen összemosódik az előző dallam végével a kezdete, és mégis egy teljesen új világot tár fel előttünk. A gitár bedurvul, és a később a Virginben is fellehető technikával egy lassú ámde annál ütősebb riffet játszik. Az ének is kicsit komolyabban veszi magát (már amikor), így ennek a számnak kifejezetten vannak élvezhető részei, egy problémája van csak talán: a dallama se nem fülbemászó, de nem is annyira összetett, hogy felkeltse az érdeklődést. Talán ismét a szürke kifejezés illik ide is.

A Penascola ismét a pop könnyed vizeire evez. Vidám napok hangulatát idézi meg, az ének teljesen tiniénekesi szintre süllyed. Középszerű, de cserébe harmadik hallgatás után már egyre idegesítővé váló szám, amelyben váratlanul egy Dropkick Murphysre hajazó férfikórus robban be, ír kocsmahangulatot idézve. Összeszedetlen, logikátlan.

És az a legszomorúbb, hogy ennél többet az April Foolról sem nagyon lehet elmondani. Az ének alatt csak a dobok szólnak, kis csillámdobocskák, de mikor végre elhallgat, lehet érezni, hogy van potenciál ám ebben a zenekarban. Mikor egy kicsit „tiniénekes” is összekapja magát, kifejezetten élvezhető szám, közepesen idegesítő versével és a közepes és a magas szintű között ingázó refrénnel.

A Pale Black Eye megidézi a Blitzen Trappen gyengébb számai által is prezentált hangulatot, egyszóval kicsit alter, kicsit blues, kicsit westernes, kicsit hegedű de igazából semmi sem igazán.

És VÉGRE! Ha valamiért érdemes meghallgatni ezt a lemezt, akkor ez a szám az. A Virgin egyértelműen elviszi a hátán az albumot, még akkor is, ha hangulatában és egyébként is olyan messze esik a többi számtól, mint Justin Biebertől Beethoven. A sötét hangulatról már a szám legelején gondoskodik a gyerekkórus illetve a basszusgitár, és ez a hangulat végig fennmarad. Mikor elérkezünk a refrén instrumentális részéhez, gyakran kapja magát azon az ember, hogy rázza a fejét ritmusra. A szövegnek érdemes utánanézni, de mindenképpen megragadó dallam, a hangszerelést itt zseniálisan találták el, és még az elmaradhatatlan férfikórus sem rondít bele az összképbe, sőt, még inkább érzékelteti a sötét negatív utópia-hangulatot. Megemlítendő, hogy itt olyan hangszert is behoznak, amit eddig nem: a fúvós hangszerek remekül stimmelnek az egészbe. Ajánlott a videó megnézése is. Erősen ajánlott. Kötelező!

A katarzis után ismét leül a lemez. A címadó Simple Math egy nyugodt, relaxálós szám, az eddiginél kicsit fülbemászóbb, de összességében mégis felejthető dallammal. Itt a refrén megkapó, érzelemmel teli, de sajnos még így sem tudja megütni az előtte lévő mestermű színvonalát, de hatásosan fogja vissza az érzelmeket, nyugtatja le az embert.

A Leave It Alone teljesen hasonló az eddig hallott számokhoz. Mintha az egész egy maszlagtenger lenne, melyből csupán néhány szilárd terület menekíti ki a hallgatót. És ez sajnos az Apprehensionra és a Leaky Breaksre is elmondható. Nyugodt, csúcspontokat nélkülőző, tipikus alternatív zenék, amikből manapság tizenkettő egy tucat. A lemez végén nem kapunk semmiféle lezárást, a férfikórus egyszerűen elhuhog a semmibe, mi pedig ott maradunk a Virgin emlékével.

Összességében pont az történt, amit a bevezetőben felvázoltam. Nagy elvárások és ebből vajmi kevés lett beváltva. De érdemes meghallgatni, főleg azoknak, akik egyéként is vonzódnak a most mainstream „alternatív” zenéhez, az album tökéletesen ki fogja elégíteni őket. De aki igazán igényes zenét akar hallgatni, annak a Virgint tudom csak ajánlani.

Jóembert keresünk,

avagy a nők, a munkásosztály és a nézők terrorizálásáról

Eszenyi Enikő lassan betölti ötvenharmadik életévét. Nem kötekedésképp, ez tény. Rengeteg remek alakítást láttunk már, de az még a legnagyobbaktól is kihívás, hogy ötven éves koruk után hitelesen el tudjanak játszani egy húsz éves karaktert. És Eszenyi Enikőnek nincs baj az önbizalmával, magát a legjobbnak sorolván megpróbálkozott ezzel, több –kevesebb a lehető legkisebb sikerrel.

De ne vágjunk a közepébe. Fura módon Eszenyi kiengedte a kezéből a rendezést és csak a főszerepet tartotta meg magának. A vígszínházban szinte diktátorként irányító vénlány nő azonban újrafordíttatta a művet, illetve hogy könnyebben manipulálhassa a jelentését, a cím egyik felét is elsikkasztotta. A főszerepet, mint már említettem, természetesen ő maga kapta, nehogy valaki új is betörjön a magyar színházi életbe, kirobbantva onnan a kényelmesen elhelyezkedő belső kört.

Sok helyen olvastam, hogy Eszenyi nagyszerűen játszott, sőt még furcsább, hitelesen! Meglátásom szerint pont ezzel volt a probléma. A színésznő egyféle hangnemben tud beszélni, illetve mióta csak játszik, nem volt képes levetkőzni azt az affektáló hangnemet és a hozzá társuló tájszólást, amely egy szecsuáni nőnél egész érdekes (a darabhoz nem kapcsolódóan, de mikor királynőt játszott, akkor is úgy beszélt, mint egy vándorcigány). A darabból kiderül az is, hogy a rendező illetve a színésznő mit gondol a keleti kultúráról: a fehérre festett arc vagy a főszereplő ráncait hivatott eltakarni, vagy a régi színházakra való utalás, de a legvalószínűbb az, hogy a hatalmas „keletiséget” kívánja kihangsúlyozni. Hogy ezt a hatást erősítse,  a vén színházigazgató nő folyamatosan totyogott. Ám a sztereotípiák tobzódása mégis az esküvői jelenetnél jött el: a gagyi elektronikus zenére forgolódó, rizspálinkát ivó, két évszázaddal előtti túldíszített keleti ruhákban, fehér arccal ugrabugráló „színészek ” látványa biztos kinyitotta volna a bicskát a zsebemben, ha kicsivel több piros pötty van a fenekemen[1].  Amikor férfiként tűnt fel a színen, mozgása még eltúlzottabb és teátrálisabb lett, beszéde teljesen kifordult önmagából, és egy idő után már végérvényesen elkönyveltem egy tájszólásban üvöltöző, idegrángásban szenvedő Quasimodónak.

A többi szereplő mind férfi volt- beleértve azokat is, akik női karaktereket játszottak. Ahogy olvastam, ez is a kifordult világképet mutatta. Igen, valóban kifordult az a világ, ahol férfiak miniszoknyában affektálva, magas hangon sivítoznak.  És itt fejtem ki az alcímet, amely talán magyarázatra szorul.

A darabban –nem tudom, hogy az eredeti szövegben is, vagy csak ebben – nyüzsögtek a nők kizsákmányolására és elnyomására utaló részletek. A nők, akik bezzeg mindig jók akarnak lenni, az érzelmeiket követik, de a galád férfiak, és így tovább , vég nélkül. Ha lehetőségem lenne, szívesen elbeszélgetnék ezzel a rendező úrral, mert ennek a problémának a kihangsúlyozásával kicsit elkésett. A mai világ emancipált női éppen hogy problémát jelent sok szempontból, és nem a nők elnyomása okoz problémát. A tendenciákat beleértve a következő lépés már a Védett férfiakban előrevetített kép lesz, tehát nem feltétlenül jó az üzenet időzítése. A darab másik kifejezetten antipatikus üzenete a kapitalistákat ostorozó, a munkásosztály egységét és erejét hirdető, szinte kommunista „magasságokba” emelkedő marxista propaganda. A jó ember, Eszenyi a galád kapitalisták miatt kerül bajba, bezzeg a gyári munkások milyen jó emberek! Még a gaz, mellcentrikus és hímsoviniszta szerelméből is jó embert faragott! Így tovább munkások, egyesüljünk a vörös csillag alatt!

És a hangszerelés? Nem a hangszereléssel volt a probléma. Hanem hogy a rendezőasszonynak semmi érzéke az énekléshez, de mivel Ő magát vélhetőleg tökéletes összeművész angyalnak[2] látja, ezért mégiscsak dalra fakadt. És nem is egyszer. A ki nem énekelt hangoknak jobban örültem,mint a kiénekelteknek, és ez jelzi a nóta minőségét. Mert voltak részek, mikor a dalok már nem dalok voltak, hanem inkább nóta, kurjongatás, sivítozás, őrjöngés.

Hogy volt-e mélypontja a darabnak? Igen, a harmadik perctől a százötvenedikig folyamatosan tartott a mélypont. A díszlet nem töltötte ki teljesen a teret, a lehetőségekhez mérten szinte semennyire sem használták ki a forgószínpadot. És hogy mit kívánok annak, aki véletlenül megnézte ezt a darabot? Felejtést, és minél hamarabb valami olyan színművet, amihez semmi köze a mélyen tisztelt, de már túl sokszor a pokolba kívánt Eszenyi Enikőnek.

---

[1] Utalás Matolcsy György internetes popkultúrában népszerű megszólalására, mely szerint a keletről jött népeknek, így a magyaroknak is piros pöttyök vannak a fenekén, ezek mennyisége pedig keletre haladva egyre nő.

[2] Utalás Menyhárt Tamás (Menyus) videójára, ahol önmagát mint összművész angyalt (a művészet minden ágában nagy talentummal rendelkező művészként) jeleníti meg.

Muse- The 2nd Law

Az internet virtuális közvéleménye is felbolydult a hírre, miszerint a Muse új albumot jelentet meg, amelynek stúdiófelvételei mintegy három évig (!) húzódtak el. A valóságos társadalommal együtt megdöbbenéssel és enyhe undorral vették tudomásul a virtuális tér felhasználói, hogy valószínűsíthető, hogy a Muse-t is be fogja darálni az egyre nagyobb teret hódító dubstep mánia.

Beszéljünk egy kicsit a dubstepről. Nem kétlem, hogy ennek is megvan a maga helye a zenében, ám nem gondolom úgy, hogy eddig a dubstep elég olyan alkotást tud bemutatni, ami kellően mély és tartalmas legyen ahhoz, hogy igazán zeneként lehessen rá gondolni, ne pedig csak egy basszus alapként. Persze, erre lehet azt mondani hogy nem is célja az, hogy bonyolult legyen, hogy erre bulizni kell, ám én mégis úgy gondolom, hogy a zenének ennél sokkal nagyobb feladata, szerepe van az ember életében. Mert végülis mit tekintünk zenének? Lehet ez alapján azt, ami megfelel annak a célnak, amire írták. Ha ezt vesszük rendezési alapnak, akkor a dubstep nem csak hogy zene, de ezek közül is az egyik legjobb stílus, mivel olyan maradéktalanul teljesíteni a célt, amiért írták , és mindenki számára befogadható maradni - ez szinte egyik zenei stílus sem tudja nyújtani ilyen szinten. De ennél a zene sokkal több értéket tud közvetíteni, így én megvárom a dubstep bevezetését a zenei könyvtáramba, míg sikerül valami igazán jelentőset letenni az asztalra ebben a műfajban. Hasonlót, mint a Muse- The 2nd Law című lemezének néhány száma.

Rengeteg kritikát olvastam a lemezről, sokan mondták, hogy "nem a régi", "zseniális", "túl elektro". A kritikák tükrében azt a megállapítást tudom tenni, hogy mindenki a saját legjobban szeretett zenei stílusába próálba beilleszteni az albumot, és ez alapján értékeli. Mert a 'The 2nd Law' iszonyat sokrétegű, helyesebben fogalmazva vegyes hangvételű, teljesen különböző számokkal van tele. Én magam is vegyes várakozással indítottam el a letöltött...illetve megvásárolt albumot a gépen. És teljesen le voltam nyűgözve. Mármint az első számtól. Teljesen hozza a szokásos Muse formulát - ütős gitárrifhez hozzápasszintott operaszerű, de még nem idegesítő éneklés. Az énekes egyedi hangja miatt nálam az együttes azon számai mennek át a szűrőn, amelyek nem szomorúak, lassúak és szenvedősek, mivel itt legtöbbször a hang olyan mértékben elnyújtottá és fülsértővé válik, hogy inkább felhagyok a hallgatásával. Ez tehát az album nyitószáma, a 'Supremacy'.

Ám a következő szám, a 'Madness' máris beleesik abba a hibába, amit már leírtam az imént. Ehhez jön még a elektronikus szerencsétlenkedés a háttérben, így maga a szám teljes érdektelenségbe és unalomba fullad. Nem úgy, mint a következő, a 'Panic Station'. A könnyed alapon is érződik némi elektronikus hatás, de legalább lehet hallani, hogy elsősorban hangszerrel csinálták. Tipikusan az a szám, amit a buszon hallgatva elfogja az embert a kényszer, hogy a fejét lóbálva elkezdje énekelni. Ez a szám, be kell valljam, a Muse eddigi munkásságát ismerve teljes meglepetés volt. És az eddigi sorozatot megszakítva a 'Prelude' is megüti a szintet, bár ezt rengeteg helyen "ez nem is külön szám" kritikával kezelik. De szép.

Aki nézett olimpiai közvetítéseket, azoknak biztosan ismerős lehet a 'Survival' című track, erről talán nincs is mit mondani, talán csak annyit, hogy a videoklippel együtt megnézve önkéntelenül is szőrborzolódást és küzdeni akarást vált ki az emberből, nagyszerűen megragadva ezzel az olimpia lényegét. A 'Follow Me' az egyik olyan szám, amire negatívan hatott a túlzott elektronika, még az énekes hangja sem tudja élvezhetővé tenni. Az 'Animals' sok kritika szerint Radiohead koppintás, vagy minimum stílusutánzat. A lényeg, hogy jól sikerült, minden a helyén van. A Radiohead hatás folytatódik az 'Explorers'-ben, de ez már sokkal gyengébbre sikerült, ez is a túlzott lassúzás és nyáladzás csapdájába esett.Ha már rossz számok, a Muse rátett még egy lapáttal - a teljes egészében lopott következő dal, a 'Big Freeze' közel sem üti meg az eddigi, jobban sikerült számok szintjét, ráadásul valójában egy U2: Where The Streets Have No Name eszenciát kapunk, így rövidebben le lehet pörgetni ugyan azt a számot. Könnyed csillámrock három percben.

A 'Save Me' egy rosszabbul sikerült Porcupine Tree számra emlékeztet, ami még nem forrot ki egészen, mégis felvették, de ez még így is hatalmas dicséret, azok a a részek, mikor több szólamban hallhatjuk az énekeseket, egyszerűen nagyszerű, az akusztikus alap pedig gyönyörű. A 'Liquid State'-ben ismét visszatér az első szám óta hiányolt zúzós riff, amire az ember igazán headbangelhet. Úgy gondolom, a basszusgitáros, aki ezt a két számot írna, igazán kijöhetne egy szólólemezzel. Vagy mondjuk kiszoríthatná a zenék jelenlegi íróját. 

A 'The 2nd Law: Unsustainable' az a szám, ami talán a legprogresszívebb az egész lemezről, és ami megnyugtatott, hogy talán van a Muse előtt is fejlődés, hogy egyszer a progresszív zene mennyországába léphessenek. A vonósokkal indító szerzemény egy hirtelen vált át őrjöngő dubsteppe, úgy, hogy az ember szinte fel sem ocsúdott, de közben még ott sír a fülében a hegedű. A basszus alap tovább folytatódik, miközben visszatér a hegedű, majd az ének is, kicsit elnyújtva, a szokásos stílussal, majd ismét vissza a James Bond filmzenének is használható vonósokhoz. Maga a szám egy nagyszerű szerzemény, ami a dubstep előtt is megnyitja a 'valódi zenékhez' vezető utat. Az utolsó szám 'The 2nd Law: Isolated Sistem' egy teljes egészében szöveg nélkül marad, és nagyszerűen kiteljesedve zárja le az albumot, a visszahallgatás kötelező vágyát kiváltva a zeneélvezőtől. 

Összességében egy pocsék számokkal teletűzdelt, de még így is rendkívül élvezhető lemez, ami túlmutat az Muse eddigi teljesítményén, és az érettség és a fejlődés jeleit mutatja. Meg persze a progresszióét.